„Nem az adrenalinért, nem a veszélyért csináljuk”

Interjú Klein Dáviddal, Erőss Zsolt és Kiss Péter közelmúltbeli szerencsétlensége kapcsán

Hivatalosan is véget ért a kutatás a Kancsendzöngán, Erőss Zsolt és Kiss Péter magyar hegymászókat, akik a 8586 méter magasan fekvő csúcs meghódítása után tűntek el, nem keresik tovább. Klein Dávid mesélt nekünk a hegymászás sajátságairól, Erőss Zsoltról, és a 8000 méter fölötti mostoha körülményekről is.

Milyen íratlan szabályok vannak, amit egy hegymászónak mindenképpen be kell tartania 8000 méter fölött?

Nem ilyen egyszerű. Érdemes tisztázni: a hegymászás egy nagyon összetett „valami”. Nagyon sok szakág van, a spektrum egyik végén van, mondjuk a teremmászás, a másikon pedig az expedíciózás. Vannak olyan szabályok, amelyek egyszerűen áthághatatlanok. Az például, hogy a bulin csomó elmenő ága terhelhető, de a hurok maga nem, ez megváltoztathatatlan. De ahogy elmozdul az ember a bonyolultabb tevékenységek felé, tehát például az expedíciózás irányába, a világ körülöttünk összetettebbé válik és végső soron  bizonyos alapvető szabályokból kell összeállítanunk egy saját, egyéni szabályrendszert. Ami neked beválik, neked működik. Teszem azt előre eldöntheted, hogy hány órakor fordulsz majd vissza egy csúcsmászás során, de dönthetsz úgy is, hogy ezt a döntést a körülményeket mérlegelve odafent hozod majd meg.. Eldöntheted, hogy az expedíció-vezetőnek milyen döntési jogköre legyen feletted, tehát ha ő azt mondja, akkor te visszafordulsz-e.  Ezek mind-mind előzetes megállapodást igényelnek, és az évek során felhalmozódó tapasztalatok finom hangolják ezeket a túlélési szabályokat..

Én személy szerint általában meghatározok egy időpontot, amikor visszafordulok. Példának a 2007-es expedíciónkat említeném, amikor Várkonyi Laci barátommal előre megbeszéltük, hogy pontosan délben megfordulunk. 10:30-kor 8650-en voltunk, és biztosan tudtuk, hogy délután 3 előtt nem tudnánk elérni a csúcsot. Miután magunkkal és egymással korábban megállapodtunk, ott és akkor meg is fordultunk. Olyan is volt, 2004-ben a Cho Oyu csúcson, hogy közvetlenül a csúcs alatt, egy rohamos időjárásromlás közben rádión beszéltem az alaptáborban lévő expedícióvezetővel, és a beszélgetés közben úgy éreztem, neki lenne rá jogosítványa, hogy visszafordítson. Végül én magamtól fordultam meg, pedig szintben csak pár méterre volt már a csúcs. Aztán néhány héten belül szerencsére tiszta, gyönyörű időben volt alkalmam fenn állni a csúcson. Csodálatos érzés volt.

A serpákkal milyen a mászók viszonya?

Az expedíciók résztvevői jól teszik, ha tisztelik azt a szaktudást, azt a tapasztalatot, amit ezek az emberek felhalmoztak, és azt a munkát, amit végeznek. És persze fontos az is, hogy megkülönböztessük azokat a teljesítményeket, melyek elérése során magashegyi teherhordókat, rögzített kötelet és oxigént használnak, és azokat, melyekben az ember maga viszi a felszerelését, és nem használ a saját erején kívül más segítséget. Az persze legenda, hogy a serpák jakbőr bekecsben szaladgálnak fel az Everest csúcsára. A serpák ugyanazokat a felszereléseket használják, mint a nyugatiak, és az elit magashegyi hegymászó serpák egy része a miénkhez hasonló képzésben részesült. Ilyen szempontból tehát kollegiális viszonyról beszélhetünk. Nekünk, nem-kereskedelmi expedícióknak persze egyfelől könnyebb, másfelől nehezebb jó viszonyt kialakítani a hegyen mozgó serpa hegymászókkal: mi nem vagyunk üzleti kapcsolatban egymással, így akár egyfajta professzionális cinkosság-barátság is létrejöhet, szemben a kereskedelmi expedíció tagjai és vezetői, valamint a serpák között fennálló alá-fölérendeltséggel, ami néha megrabolja az ügyfelek és a serpák viszonyát a teljes őszinteségtől. Másrészről viszont mi akár szálka is lehetünk a serpák szemében, vagy porszem a gépezetben: az expedíciók több mint 90% manapság igénybe veszi a serpák szolgáltatásait a hegyen, így azok, akik ezekre nem tartanak igényt, hanem szabadon, a saját fejük szerint szeretnének mászni… nos, „bosszantó” látványt nyújthatnak.

A mászótársak között mennyire fontos a szoros barátság? Maradhat a kapcsolat pusztán szakmai alapú?

Az igazat megvallva nem lehetetlen, hogy két hegymászó – de akár egy egész hegymászó csapat is – úgy végezze el ezt a komoly szaktudást, elszántságot, fizikai erőfeszítést csapatmunkát igénylő feladatot, hogy közben kapcsolatuk megmarad szigorúan szakmai szinten. A hegymászás történetében sok olyan expedíció szerepelt – nem is rossz eredménnyel –, ahol mindennaposak voltak a súrlódások, konfliktusok, de akár a kemény veszekedések is – miközben a csapat a kitűzött feladatot fegyelmezetten végrehajtotta.

Ehhez én csak annyit tennék hozzá csendben, hogy azért mennyivel jobb, ha nem így van. Mennyivel jobb, ha bajtársi, emberi szinten is nagyot tud alkotni az expedíció, ha valami emberi is történik. Ha két ember együtt tud dolgozni, oda tud figyelni egymásra, kezelni tudja a felmerülő konfliktusokat és közben még hegymászóként is jól kiegészítik egymást… nos, az nagy dolog.. Nekem abban a hatalmas szerencsében volt részem, hogy hosszú éveken keresztül együtt mászhattam Várkonyi Lacival, aki nekem nem csak mászótársam, hanem kedves barátom is volt, és nagyon sokat kaptam, tanultam tőle. Tudom, hogy mekkora ajándék, ha a társad egyben jó barátod is.

Dávid 2007-ben, egy Everest-expedíción

A hegymászó társadalom mennyire kezeli a szakma velejárójának a baleseteket, haláleseteket?

Az, hogy a hegymászók meghalnak, nem egy természetes vagy szükségszerű dolog. Számomra –és azt hiszem sok más hegymászótársam számára – nem a veszély jelenti ennek a tevékenységnek a savát-borsát, nem az adrenalinért csináljuk. Az én hegymászásom egy nagyon lassú, nagyon nyugodt, kontemplatív tevékenység, aminek a túlnyomó része egyébként várakozásból áll. Várok az engedélyekre, arra, hogy elálljon a hóesés, aztán várom, hogy a hó leülepedjen s lecsússzon a hegyoldalon, aztán meg arra, hogy elolvadjon a hó a lábosomban, a sátorban. És igen: mindeközben szembenézek a veszélyekkel és döntéseimen, tanult technikáimon keresztül hárítom őket, közben hatalmas terek és fantasztikus dimenziók nyílnak körülöttem, megbirkózom a fizikai és a mentális terheléssel, egy lélegzetelállító közegben mozgok és magasztos élményeket élek meg társaimmal. Számomra a veszély csak egy velejárója ennek a tevékenységnek. Mindent megteszek, hogy felelősen másszak, azért, mert azt gondolom, hogy a hegymászótársaimnak, az esetleg utánunk jövő fiatalabbaknak azt az üzenetet kell továbbítanom, hogy ez – ha felelősséggel műveljük –, akkor egy viszonylagos biztonságos elfoglaltság. Hangsúlyozom: viszonylag.  Azt is hozzáteszem, hogy én olyan sok elfogadást, szeretetet kaptam a családomtól, a barátaimtól, hogy úgy érzem, tartozom nekik annyival, hogy a lehető legbiztonságosabban művelem ezt az életformát, aminek a feladására soha nem próbáltak rávenni.

Mennyire mások a döntéshelyzetek 8000 fölött, a csúcs közelében?

Nagyon mások. A szervezetnek mindenhez oxigén kell, odafent viszont csak harmada a légkör sűrűsége a tengerszinthez képest.  Oxigénre lenne szükségünk az emésztéshez, ami ennek hiányában elégtelen, így az étvágy is csökken. Sutább, tompább a gondolkodásunk, beszűkül a látóterünk. Romlik a koordináció, ödémásak lesznek a szövetek. Olyan az egész, mint egy nagyon erős részegség. Ami persze nem lenne baj, ha Balatonon, a tábortűz mellett történik, ahol beheverhetsz a hálózsákodba és kialhatod magad. De képzeld el, hogy ilyen állapotban egy állványzaton nagy feszültséggel dolgozol, vagy hegesztesz. Itt köszön vissza annak fontossága, hogy betartsd a korábban saját magaddal kötött megállapodásaidat. Persze ilyenkor válik fontossá a tapasztalat: legtöbbször már csak zsigerből, rutinból cselekszel.

Egy hegymászásban kevéssé járatos ember véleményed szerint megítélheti-e, meg tudja-e helyesen ítélni, hogy Erőssék jó vagy rossz döntést hoztak a hegyen?

Ítéletet mindenki tud – és úgy tűnik szeret is – mondani, de ezeknek a legtöbbször a valósághoz nem sok köze van. Számomra most az a fontos – és az engem megkérdezőknek is ezt szoktam tanácsolni – hogy egy kis időre álljunk meg és emeljük meg a kalapunkat két remek hegymászó előtt, akik egy nagyszerű teljesítmény elérése után tragikus véget értek.

 Azt is gondolom, hogy mindenkinek, akár szakmabeli, akár nem, egyfajta empatikus jóindulattal kell kezelnie ezt a kérdést. Mi nem voltunk ott, nem tudunk teljes és biztos képet alkotni arról, mi zajlott le odafent és megfellebbezhetetlenül ítélkezni, vajon hibázott-e Zsolt és Péter, vagy sem.

Másfelől nekem, mint szakmabelinek, törekednem kell arra, hogy a lehetőségekhez mérten megismerjem a történteket, s ezután levonjam a tanulságokat. Szigorúan a jóindulatú elemzés szándékával kell ezt megtenni, s nem azért, hogy szétcincáljuk őket.

A szakmai értékelés idővel meg fog történni, valószínűleg jóval csendesebben és higgadtabban, mint ahogyan azt a mainstream média tette, teszi. A Szemlő-hegyi barlangnál volt egy gyertyagyújtás nemrégiben, jórészt a szakma vett rajta részt, ezt követően kezdődhet meg a jóindulatú és szakmai szempontú megismerés, értékelés.

A Kancsendzönga

2003-ban másztál Erőss Zsolttal. Milyen kapcsolat alakult ki köztetek?

Az ismeretségünk korábbra nyúlik vissza, talán 99-ben találkoztam Zsolttal először. Utána találkoztunk, összefutottunk néha-néha. 2003-ban, egy közös expedíció során volt módom huzamosabb időt – több mint két hónapot – eltöltenem vele. A hegyen viszont nem együtt mozogtunk párban, így közelebbi kapcsolat nem alakult ki köztünk. Nagyszerű – s egyben önfejű, makacs – hegymászó volt.

  

Mikor volt az a pont, ahol számodra is elfogyott a remény Erőssékkel kapcsolatban?

Nekem végig az volt a fontos, hogy a tények alapján ítéljük meg a tényleges lehetőségeket. Létezik egy pszichológiai kényszer, hogy az ember lezárja, véglegesnek mondja ki ezeket a dolgokat, mert akkor megszűnik az őrlődés, elengedhetem a kínzó kételyt, hogy valószínűleg nem élték túl, de nem tudjuk még biztosan. Nekem nagyon fontos volt, hogy ne a hisztéria uralkodjon, hanem csak a tényekre támaszkodjunk és bevárjuk azt a kis időt, amíg megérkezik a hír a hegyről, miszerint a felső táborban felhagytak a kutatással.

Ezért nem voltam hajlandó azt mondani, hogy ez egy lezárt ügy, addig, míg meg nem tudtam, hogy a serpák, akik felmentek keresni őket, levonultak a hegyről. Azt tudtam, hogy ha nem alszanak fönn, akkor ez a történet le van zárva.