Negyednégy
Hajnal kettőre elmúlt a bor
hatása. Meg el is fogyott. Talán még pár üveg körtét is kellett volna este
venni, akkor reggel hatig is eltartott volna. Már mindegy. A napkelte még
nagyon messze volt, de Kázmér cseppet sem érezte álmosnak magát. Pedig összesen,
ha egy órácskát aludt egész éjjel, az asztalra borulva. Felesége a fotelben
hortyogott, kezével kis híján a földre sodorva a karfán egyensúlyozó hamutálat,
benne a félig elszívott, égő cigarettával. Tán motyogott is valamit, de hogy
mit, azt nem lehetett érteni. Kázmér végignézett az asztalon. Üres üvegek,
néhány csikk, és egy szikkadt kenyérvég mögött egy tökéletes szál Lucky Strike
cigaretta. Az ezerféle ragacsos italtól mindenhol átnedvesedett már az asztal,
de valahogy ezt a kis területet, ahol a cigaretta feküdt, nem érte el a mocsok.
Kázmér hanyag mozdulattal emelte fel a kincset, s a szájába vette. Aztán
felállt, gyufát keresett a zsebében. Sosem használt öngyújtót. Drágállotta. De
most nem volt a zsebében semmi, csak hatvan-hetven forintnyi apró. Etel égő, de
pocsék minőségű cigijéről meg mégsem lehet meggyújtani… egy Lucky Strike-ot
nem.
- Lemegyek gyufáért…- szólt
oda feleségének, aki éppen akkor nyitotta ki szemét, s tán még nem is tudta,
hol van.
- Gyufáért, persze, menjél. –
mondta reflex-szerűen. Kázmér keze már a kilincsen volt, le is nyomta, de ekkor
valami olyat tett, amit az elmúlt tizenöt évben soha, egyszer sem. Egyáltalán
nem.
- Etel, én szeretlek … - mondta
váratlanul nyílt, és őszinte hangon. A szoba megdöbbent a szokatlan eseménytől.
Az asztalon még folyékony borcseppek egy pillanatra abbahagyták a száradást, a
mocskos, szakadt terítő kissé meggyűrődött a sarkánál, a padló korhadt deszkái
reccsentek egyet-egyet. Csak Etel nem lepődött meg, ő ugyanis éppen 4 másodperccel
hamarabb merült álomba. Milyen kár! Kázmér elindult… gyufáért. Vagy mindegy is.
Maga se tudta már száz méter után, hogy merre kéne menni, hiszen a bolt éjjel
nincsen nyitva. Jó, ha este ötig nem csuknak be. A meg nem gyújtott cigaretta
meg-megmozdult a szélben, Kázmér épp csak néhány centire vette a szájába. Elment
a bolt mellett. Persze, sötét volt odabenn. Aztán tovább, egészen a vasúti
töltés széléig. Valami régi, borban fuldokló, de boldog emlék jutott eszébe.
Elmosolyodott, ettől a cigaretta kihullott ajkai közül, be éppen az egyik
talpfa mellé, úgy, hogy többé soha senki nem szedhette ki. Mindegy, amúgy is le
kéne szokni, hülyeség az egész, mondta Kázmér, úgy félhangosan. Az emlék még
mindig ott vibrált a fejében, bár maga sem tudta megfogalmazni mire gondol, de
azért fűzőtlen, horpadt orrú bakancsával az egyik sínre lépett, és sétált rajta
néhány métert. Igen, tényleg elmúlt az ittasság, s visszatért az
egyensúlyérzék. A közeli, málló festékű vályogfalak egymásnak lökdösték
szavait: „ hülyeség az egész”. Újra
komorság telepedett arcára, mint rendesen. Furcsa ez az éjjel. Miért mondta,
hogy szereti Etelt? Persze, szereti. De miért mondta? És ha már mondta, miért
nem kapott választ? Jó lett volna választ kapni. Kázmér sóhajtott, és csak úgy
mellékesen ráérősen leült a sínek közé. Közben semmiségekre gondolt. Drágább
már a bor is. Meg a gyufa. Néhol már harminc forintot is elkérnek egy dobozért.
Kéne egy új bakancs is. Egy olyan igazi bőr, mint amit még a katonaságnál hordott,
az ám! Valahonnan az éjszakából a csalókakedvű szél bőrszagot csempészett az
orrába. Vagy tán csak ezt akarta érezni, hát ezt érezte, olyan minden-mindegy
alapon. Jól esett neki az illat, de azért nem állt fel, nem ült odébb. Pedig
lassan negyed négyre járt az idő. Ezzel a járattal mennek a munkások a városba.
Erre szállnak fel minden hajnalban, s ezen töltenek másfél órát, halálosan
kimerülve, mély álomban, majd éppen felébrednek, mire kell, és leszállnak a
megfelelő helyen. Jó lenne azon a vonaton ülni, a városban dolgozni, gondolta
Kázmér. Jó lenne az állomáson várni a szerelvényt, nem pedig itt a sínen. De
már mindegy.
- Hát ennyi lett volna…-
mondta, s a közeli roskadozó épületek megint nem engedték elszállni szavait.
„Ennyi” nyögték beletörődve. A sínek környéke csupa gaz volt, itt csak a
vonatok nyírták a füvet, amik elhaladtak. Egy kis kamilla feje világított ki a
gyomok közül, épp Kázmér kezénél. Érte nyúlt, de nem tépte le. Ez volt Etel
kedvence. Milyen lehetetlenség, annyi szép virág van, és épp a kamilla? Vagyis
nem ez volt, hanem ez a kedvence, javította magát Kázmér gondolatban. Nem
mondta, hogy szeretlek, se azt, hogy nem szeretlek, de azért fog majd kapni
valami kis pénzt. Valami özvegyi támogatást, ha még azt is el nem törölték.
Futja majd belőle jobb cigire. Eggyel jobbra. Kázmér lenézett bal kezére,
amivel a virág fejét tartotta, igen óvatosan, nehogy leszakítsa. Nem vette fel
az óráját induláskor. De azért lassan már negyed négy. Csak hát ilyenkor nem
úgy telik az idő. A percek még reménykednek, lassan jönnek, ezzel megduplázva,
megtriplázva a szükséges várakozást. Hát csak hadd jöjjenek, úgyis mindegy, egy
kicsit tovább lehet itt üldögélni még. Nem is olyan rossz itt, kellemesen friss
a levegő, fúj kicsit a szél, és csak a távoli kutyaugatás töri meg a csendet.
El kellett volna vállalni azt a munkát a fatelepen. De már nem lehet, lassan
három hónapja, hogy Karcsi felajánlotta, biztos talált már mást. Olyat nem
csinál az ember, hogy elutasítja, aztán meg mégis vállalná. Ezt már nem lehet. Vagy
tán egy próbát megérne… megért volna. Igen, már mindegy, lassan már csak eljön
a negyednégy. El kell jönnie, hát ez már túlzás. Kázmér bosszús lett, ahogy
körülnézett, látta az enyhe derengést kelet felől, hajnalodott. Itt a töltésen
egészen magasan volt, látta, hogy a néhány tucat házból egyben-kettőben már ég
a lámpa. Még sincs ez jól így. Nem jön a vonat… Ráérősen, de mérgesen tápászkodott
fel. Nem sietett, hátha még hall valami füttyöt. De nem hallott semmit. Alig
háromszáz méterre volt az állomás, elindult abba az irányba. A településnév
egyik É betűjének gigantikus ékezete most is ott feküdt az épület előtti
járdán, csak úgy, mint az elmúlt három évben. Odabenn gyenge izzó égett, de a
derengő hajnali fényben már messziről látni lehetett, hogy egy bakter valami
nagy könyvbe ír az asztalnál. Kázmér az ablakhoz ment, és bekocogtatott az
üvegen:
- Halló! János, maga az? –
kérdezte, mert nem ismerte fel rögtön a neki háttal ülő vasutast. János
odanézett.
- Én vagyok hát. Mi tetszik?
–kérdezte, s bár mikor leült ezt nem tette meg, de most az illendőség kedvéért
csak leemelte piros sapkáját a fejéről.
- Hát, egy vonat mondjuk
tetszene. Már elmúlhatott negyed négy. – Jól hallották egymást, mert az egyik
legfelső farámából hiányzott az üveg. János a falon lévő MÁV feliratos órára
nézett. Három óra ötvenhét.
- Elmúlt jócskán, de ma nem
jön vonat. A városi pályaudvarmester őnagysága összeengedett két gabonaszállító
vagont, amik felborultak. Erre meg úgyse járnak sokan, hát innen vették ki mára
a járatokat, míg rendet nem tesznek ott a nagyokosok. – János hangja gúnyos, de
azért jó kedélyű volt. Nem szerette a várost, mikor ott lakott.
- Akkor egész nap semmi? –
kérdezte Kázmér.
- Semmi, tán majd holnap.
Menjen busszal. Az jár délelőtt is kettő, meg délután is kettő.
- Az nekem nem jó… - ezt már
a vasutas nem hallotta, mert Kázmér közben elindult, s már maga mögött hagyta
az épületet.
Nagyon furcsán érezte magát. Most akkor mi legyen hát? Szerencsétlenek…
Nem volt már semmi harag benne, de fogalma sem volt mihez kezdjen. Az utóbbi
pár órában már mindenbe beletörődött, elfogadta, hogy két erős fényszóró lesz a
legvége, de most mégse. A boltot meg lehetne nézni, lehet, hogy kinyitott már.
Gyufa úgyis kell. Benyúlt a zsebébe, amiben már csak két húszast talált, biztos
a síneknél esett ki a többi. Ott egészen jó volt üldögélni. Egészen kellemes
volt. Pedig nem is volt ott se bor, se cigi. Vagyis hát a Lucky Strike az ott
van még most is, de az meg hiába… Eszébe jutott a kis fehér szűrő, amint talán
egy centire se áll ki a talpfák közül, így próbálva megmenekülni. Eszébe
jutott, hogy talán egy gombostűvel azért mégis ki lehetne szedni. Végül is nem
olcsó egy ilyen. Aztán eszébe jutott a kamilla. Abból itt is sok nőtt, az árok
partján, ahol most tétován baktatott. Letépett egyet, jó hosszú szárral, s
ingzsebébe tette. Ekkor meg Etelre gondolt, aki biztosan még most is ott alszik
a fotelben. Vagy már lelökte a hamutálcát… a zsíros és alkoholos szőnyeg
könnyen meggyullad… Vagy kialudt már a parázs? Talán. Etel mindig így alszik
el, hajnalban Kázmér teszi vissza a hamutálat az asztalra, nehogy baj legyen.
Hátha most is minden rendben. Most minden olyan tiszta volt. A gondolatok
szépen, rendben sorakoztak, Kázmér nyugodt volt. Valami jelentőségteljes dolgot
érzett. Valami változást. Lenézett az ingzsebére, s az a furcsa mosoly, mely a
sínenjárás közben előbújt, most megint meglágyította egyébként mogorva vonásait.
Elindult visszafelé az úton, el a töltés mellett, ahol jött, s el a bolt előtt.
Még mindig zárva volt, de ez most valahogy épp nem volt fontos. Lassan odaért a
háza kapujához, de nem kanyarodott be a kavicsos járdára, csak odapillantott az
ablakra. Függöny nem volt, s a villanykörte derengő fénye apró körpászmát szórt
a szobára. Éppen a fotelben alvó Etelre. Minden rendben volt. Sehol egy
lángcsóva, semmi füst. A hamutálca ügyesen egyensúlyozott még mindig. Kázmér
hosszú percekig csak állt és nézett befelé az ablakon. Évek óta immár másodszor
mondta ki, „Szeretlek Etel.” Aztán határozott léptekkel elindult. De most sem a
bejárat felé, hanem tovább az úton. Valahová a falu vége felé. Az erdő felé.
Valahová, a fatelep irányába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése